Először is boldog új évet. Vagyis boldogabbat mint ami az előző volt.Nem sok esélyt látok arra, hogy ez jobb lenne. Gyakorlatilag semmi nem változik az életemben. De egy mégis! Nő a reménytelenségem napról napra. Hisz' hol van már a régi életem, hol van már a régi énem?!
Minden megváltozott!!! Van egy proli munkám, amit útálok, és semmi örömöt nem ad. Van egy feleségem, aki olyan kibaszott lusta, hogy leírhatatlan. És van egy majdnem kész otthonom, amiben talán soha nem lesz se rend, se tisztaság. Az a nő akit tényleg szerettem, és meg tudta érinteni a lelkem messze van tőlem, és soha de soha nem lehet az enyém...Akkor mi a fasznak örüljek? Hát igen! A gyerekeim! Ők tartanak itt, ezen a nyomorult földön. Ahogy most visszaolvasom a leírt gondolataim, elgondolkoztam. Hány és hány ember irigyel engem a környzetemben. Még csak sejtésük sincs arról, hogy milyen mélyen vagyok. Az Úristen a megmondhatója annak, hogy igazam van, vagy sem. Egyébként is: hitem szerint mindannyian Isten kezében vagyunk. Erre a legjobb példa, hogy meghallgatta a könyörgésem, és megadta azt az érzést amit kértem. Köszönöm neki, még egyszer és mindörökké.
Hiányzik a Ő....nagyon!!! Nagyon-nagyon!!! Most ment új munkahelyre, nem tudom milyen helye lehet. Nem ír. De nem kérem számon tőle. Nem tudom milyen érzéseket váltottam ki akkor benne, így nem tudom mekkora sebet ejtett az ő lelkén az elválás. Ezért nem is zaklatom. Nem akarom, hogy szenvedjen. Igaz szívemből kívánok neki egy boldog életet:-) Mert Ő megérdemli. Na persze annak ellenére, hogy nem írok neki, nem azt jelenti, hogy elfelejtem. SOHA nem fogom elfelejteni. Ő volt az egyetlen ember eddigi életemben aki a lelkembe hatolt, akit a szívemen kívül a lelkemmel szerettem. Nagyon. Persze kár használni a múlt időt, mert ez a ragaszkodás, ez az érzelem most is él. Itt van, és lobog. Táplálják az emlékek. És az emléket senki nem veheti el tőlem.
Nem is tudok, de nem is akarok más nővel viszonyt. Talán őrültnek tűnök, de tudom nem vagyok az. Egyszerűen nem tudok mást elképzelni melletem, csakis Őt!
Remélem a Sors ad nekem esélyt, hogy láthassam újra.
Minden megváltozott!!! Van egy proli munkám, amit útálok, és semmi örömöt nem ad. Van egy feleségem, aki olyan kibaszott lusta, hogy leírhatatlan. És van egy majdnem kész otthonom, amiben talán soha nem lesz se rend, se tisztaság. Az a nő akit tényleg szerettem, és meg tudta érinteni a lelkem messze van tőlem, és soha de soha nem lehet az enyém...Akkor mi a fasznak örüljek? Hát igen! A gyerekeim! Ők tartanak itt, ezen a nyomorult földön. Ahogy most visszaolvasom a leírt gondolataim, elgondolkoztam. Hány és hány ember irigyel engem a környzetemben. Még csak sejtésük sincs arról, hogy milyen mélyen vagyok. Az Úristen a megmondhatója annak, hogy igazam van, vagy sem. Egyébként is: hitem szerint mindannyian Isten kezében vagyunk. Erre a legjobb példa, hogy meghallgatta a könyörgésem, és megadta azt az érzést amit kértem. Köszönöm neki, még egyszer és mindörökké.
Hiányzik a Ő....nagyon!!! Nagyon-nagyon!!! Most ment új munkahelyre, nem tudom milyen helye lehet. Nem ír. De nem kérem számon tőle. Nem tudom milyen érzéseket váltottam ki akkor benne, így nem tudom mekkora sebet ejtett az ő lelkén az elválás. Ezért nem is zaklatom. Nem akarom, hogy szenvedjen. Igaz szívemből kívánok neki egy boldog életet:-) Mert Ő megérdemli. Na persze annak ellenére, hogy nem írok neki, nem azt jelenti, hogy elfelejtem. SOHA nem fogom elfelejteni. Ő volt az egyetlen ember eddigi életemben aki a lelkembe hatolt, akit a szívemen kívül a lelkemmel szerettem. Nagyon. Persze kár használni a múlt időt, mert ez a ragaszkodás, ez az érzelem most is él. Itt van, és lobog. Táplálják az emlékek. És az emléket senki nem veheti el tőlem.
Nem is tudok, de nem is akarok más nővel viszonyt. Talán őrültnek tűnök, de tudom nem vagyok az. Egyszerűen nem tudok mást elképzelni melletem, csakis Őt!
Remélem a Sors ad nekem esélyt, hogy láthassam újra.
