Fiatalság. Bűvös szó ez. Igazán az ember akkor kezdi felértékelni, amikor már kifelé halad belőle. Az ember az olyan mint egy felbontott joghurt. Az idő előre haladtával veszít az értékéből, romlik, végül használhatatlanná válik. Vagyis ahogy öregszünk egyre szarházibbak, konokabbak, önzőbbek vagyunk. Nézz meg egy hetven évest. Valld be! Legszívesebben felrúgnád azt a kiabszott nyugdíjast aki ráér, de durakszik a sorban. Miért? Ős se tudja. De teszi ezt mégis, úgymond zsigerből. Magamon is veszek észre érdekes dolgokat, de még messze állok, hogy utáljon a világ.
És hogy jön ez ide? Hát úgy. hogy nem tudom megfejteni a nagyobb(10 évnél több) korkülömbség titkát. Mert nekem mint férfinak egy megújulás egy fiatal nő. De mit tudok én adni cserébe? Mit? Az is igaz, hogy a nagy átlag az tartja a természet szavát, és szóba se áll korban nem hozzá illőkkel. Akkor ezek az emberek sérültek? Ezek az emberek keresnek valamit, vagy valakit a partnerben? És én kit keresek abban a gyönyörő fiatal lányban? Ne hidd, hogy csak a testét. Szép az is de nem csak azt. Hanem a jellemét, a temperamentumát. És talán a tisztaságát. Hisz a feljebb vázolt gondolatok alapján ő még tiszta és jó.
