A minap egy slágert énekeltem. A nejem nem tudom mit gondolt. Talán azt, hogy rá gondolok amikor éneklem ezt a dalt. Pedig távolról sincs így. Ő rá gondoltam...megint...és még mindig. Már volt egy dal ami, mintha róla és rólam szólna, és most itt van ez. Úgy látszik a szenvedés az az érzés, ami megérteti e dalok hangulatát. És én szenvedek...nagyon!

Nem tudom meddig tudom hordani ezt az álarcot.

Sokszor jó lenne kibujni alóla, és azt mondani:kedves közönség! Ennyi volt! De ezt nem tehetem meg, mert felelőséggel tartozok a gyermekeimért. Nincs jogom elrontani még két ember életét. Egy család az afféle mini-demokrácia. Vagyis a többség akaratának aláveti magát a kisebbség. És mert én vagyok kisebségben(mert egyedül én vagyok boldogtalan) így nekem kell alávetnem magam a többség érdekeinek. Fura nem?

Nagy gond, hogy nem találom a nejemhez vezető utat. Sajnos a múltban 'sok vihar volt' és elmosott minden utat. De a legnagyobb gond az, hogy a lelkem mélyén nem is nagyon keresem ezeket az elmosott ösvényket. Hogy miért? Az Isten tudja, talán.

Az a valaki, akit a sors mellém sodort még tavasszal még mindig bennem él!!! Ő hozzá mérek mindent. Ő hozzá hasonlítok mindent.

Az árnyékában élek....