Egy képet képzelek el, amint áll egy alak a városi forgatagban. Az emberek tömege kerüli jobbról, balról. És ő mégis egyedül van, mint az ujjam.
Valahogy én is így vagyok. A gyermekeimemn kívűl nincs más örömöm. A nejemmel a kapcsolat az csak olyan mint tavasszal az olvadó hártyajég: bármikor beszakad, és a legrosszab, hogy nem tudod hol és mikor. Szar ez így....
A héten beszéltem Vele...minden nap. Szomorú a hangja. Sajnálom. Ahogy letettem a kagylót mindig az jutott az eszembe: minket egymásnak teremtett az ég , csak nem merünk tennei érte. De hogy is mernék, hisz' annyi akadály szól ellene. Ezek csak látszat akadályok, mert annak akarjuk látni?
Egy biztos. Változatlanul hiányzik, és vágyódok utána. <3
