Az ember egy bizonyos kor után már nem lepődik meg mindenen. Már nem kapja fel a fejét egy-egy hírre, vagy helyzetre. Így van ez a vele megtörtént helyzetekkel is. Már közömbös egyhangúsággal veszi tudámásul embertársai cselekedeteit. S csak az extrém dolgokra kapja fel a fejét. Mint például én a mai nap.
A szeretet koldusa című oldalon leírtam, hogy valaktől szívességet kértem. Sajnos okom volt rá...mert a padlón vagyok. Már a levél írása után gondoltam, hogy nem fog segíteni. Így is lett.
De utána volt egy beszélgetés ami alapján felbukkant bennem egy pici reménysugár. De ez az ember(ha lehet ezek után a lelke alapján annak nevezni) ezt is elvágta.
Most dermendten állok, és nem tudom, hogy a lelki fájdalomtól kiáltsak, vagy a féktelen harag és gyűlölet hangját hallasam?!
Ezt nem hiszem el! Ilyen nincs! Soha nem éreztem ilyen kegyetlen, szívtelen bánásmódot! Nem találok szavakat, hogy leírjam a fájdalamamat. Nem tudom, hogyan tud valaki ennyire szívtelenül viselkedni és nem tudom milyen az ilyen ember lelke.
Azt hiszem most először érzem, mi az hogyha valaki KEGYETLEN...
Nem tudok haragudni rá, mert sajnos szeretem. Átkokat se szórok rá, pedig nagyon szeretnék, de ahhoz sincs erőm. Annyira levert lábról. Szinte rémisztő amikor az ember rágondol, hogy ezért a KEGYETLEN emberért MINDENT odaadtam volna....pedig nem szégyenlem bevallani, bizony így volt....
